Egy tál leves Ardabilból

Avagy hogyan lett egy paradicsomos árpalevesből az egyik legkedvesebb iráni gasztronómiai emlékem.

Vannak ételek, amelyekhez nem csupán egy íz, hanem egy egész történet tartozik. Egy utazás, egy váratlan találkozás, egy délután, amelyre talán már nem is emlékeznénk, ha nem lett volna ott az a bizonyos fogás.

Nekem ilyen emlék az ardabili paradicsomos árpaleves.

Irán északnyugati részén jártunk, Ardabil városában. A táj, a környezet, az emberek és a helyi kultúra mind új élményeket tartogattak számomra. Különösen kíváncsi voltam a régió konyhájára, hiszen Iránban az étkezési szokások, az alapanyagok és az ízek vidékenként változnak. Mindig izgatott, vajon milyen fogásokkal lephet meg egy-egy új város.

Csakhogy az utazás negyedik napjára már kissé megcsömörlöttem a kebabtól.

Félreértés ne essék, szeretem én a jó kebabot. De amikor az ember napok óta ugyanazt eszi ebédre és vacsorára, egy idő után hajlamos egészen különös vágyakat táplálni. Én például már egy tisztességes, forró levesért is hajlandó lettem volna komoly áldozatokat hozni.

Ardabilba érkezve ezért különösen reménykedtem, hogy végre valami mást is találunk az étlapon.

A szállodába megérkezve gyorsan elfoglaltuk a szobánkat, majd elindultunk az étterembe. Fáradtak és éhesek voltunk. A pincér kihozta az étlapot, én pedig izgatottan lapozgatni kezdtem.

Hétféle kebab.

Hét.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a sors személyesen gondoskodna arról, hogy továbbra is a kebab és köztem fennálló, kissé megfáradt kapcsolatot ápoljam.

Végül egy báránykebab mellett döntöttem.

Aztán megérkezett az asztalunkhoz a friss kenyér, mellé a joghurt és a zöldfűszerek. A még langyos kenyér illata, a joghurt hűvössége és a friss fűszerek íze már önmagában is felért egy kisebb gasztronómiai vigasztalással.

Talán ekkor kezdtem elhinni, hogy ezt az étkezést mégiscsak túl fogom élni.

És akkor megjelent a pincér egy gyönyörű, hófehér, aranyszegélyes levesestállal.

Leves!

Valódi, gőzölgő, illatos leves!

Óvatosan felemeltem a fedelét. A tálban sűrű, mélyvörös, paradicsomos leves várakozott, a tetején bőségesen megszórva friss petrezselyemmel.

Nem tudtam, mi van benne. Azt sem, hogyan készülhetett. De abban a pillanatban mindez egyáltalán nem érdekelt.

Mert néha az embernek egyszerűen csak jólesik valami.

Valami meleg, valami otthonos, valami, aminek már az első kanál után örülni tud.

Megkóstoltam.

Aztán még egy kanállal.

És még eggyel.

A leves sűrű volt, gazdag és kellemesen savanykás. A paradicsom íze, az árpa tartalmas állaga és a friss petrezselyem együtt olyan harmóniát alkotott, amelyre egyáltalán nem számítottam.

Azt hiszem, akkor és ott megszűnt körülöttem a világ.

Legalábbis egy levesestál erejéig biztosan.

A kisfiam is megkóstolta, a férjem azonban bölcsen úgy döntött, kivárja a kebabot.

Én viszont egyre csak kanalaztam.

Amikor végül a levesestál alja is előbukkant, férjem rám nézett, és megjegyezte, hogy lám, így viselkedik egy igazi fitness lady.

Nem vitatkoztam vele.

Vannak pillanatok, amikor az embernek nincs szüksége magyarázkodásra. Különösen akkor nem, ha éppen egy egész levesestál paradicsomos árpalevest tüntetett el.

Inkább a pincérhez fordultam, és megkérdeztem, mit is ettem tulajdonképpen.

– Árpaleves, azeri módra – hangzott a válasz.

Akkor tudtam meg, hogy az ételnek létezik egy paradicsomos változata, amelyet az étteremben is készítettek. A leves annyira elvarázsolt, hogy már akkor elhatároztam: amint hazaérünk, megpróbálom elkészíteni.

Néhány nappal később már otthon álltam a konyhában.

Árpát, sűrített paradicsomot és lime-ot vásároltam, majd nekiláttam a főzésnek. Közben iráni zenét hallgattam, és újra magam előtt láttam az ardabili éttermet, a hófehér levesestálat, a friss kenyeret és azt a bizonyos első kanál levest.

Amikor elkészült, megkóstoltam.

És igen.

Ugyanaz az ízvilág köszönt vissza, amelyet Ardabilban annyira megszerettem.

Talán ezért is szeretem annyira az iráni konyhát. Mert egy-egy étel nem csupán alapanyagokból és fűszerekből áll. Benne van egy táj, egy város, egy család mindennapja, egy étterem hangulata, egy utazás emléke.

És néha benne van egy nagyon éhes magyar nő is, aki négy nap kebab után végre leveshez jutott.

Azóta, ha ezt az árpalevest főzöm, mindig eszembe jut Ardabil.

És az a bizonyos levesestál, amelynek a tartalmát – a férjem legnagyobb derültségére – egyedül is képes voltam eltüntetni.

 

 

Árpaleves azeri módra

Hozzávalók:

30 dkg árpa

1 nagy fej salátahagyma apróra vágva

5 e.k sűrített paradicsom

Só,ízlés szerinti mennyiség

3 liter forróvíz, vagy húsalaplé( akinek mindig van a fagyasztójában húsalaplé, arra én felnézek:))  Ha nincs húsalaplevünk, megteszi 4 db tyúkhúsleves kocka is.

3 sárgarépa julienne-re vágva

4  frissen facsart lime leve, vagy készen vett lime lé ez utóbbit ne sajnáljuk, mehet hozzá akár egy dl is.

A tetejére 2 csokor apróra vágott petrezselyem.

Beáztattam az árpát egy órácskára, majd leszűrtem, leöblítettem, félretettem.  Betettem a lejátszóba a legújabb szerzeményemet, Farhad Naseri muzsikáját. (na, mindjárt eret vágok. Itt mindenki, mindig reménytelenül szerelmes?)

A salátahagymát apróra vágtam, 4 e.k olívaolajon aranysárgára pirítottam. Hozzáadtam az árpát, alaposan elkevertem, újabb 5 perc pirítás következett.

1 e.k felhevített olívaolajon, egy másik edényben  megpirítottam a sűrített paradicsomot, hogy a nyers ízét elveszítse, azután  hozzáöntöttem  az árpához.  Felöntöttem forróvízzel, beledobtam a tyúkhúsleveskockákat, ízesítettem egy mokkáskanál őrölt fekete borssal,majd lefedve fél órát főztem.

A fél órányi főzési idő elmúltával hozzáadtam a sárgarépákat, elkevertem,  újabb fél óra főzés következett. Ezalatt az árpaszemek jól megduzzadtak. Legvégül a lime levekkel savanyítottam. Sok petrezselyemmel megszórtam.  Ugyanolyan isteni lett, mint amit Ardabilban ettem. Lehet , hogy tehetséges vagyok?(Költői kérdés volt).

Az árpa rendkívül jó hatással van az anyagcserére, felgyorsítja azt. Könnyen emészthető, erősen vízhajtó.  Antioxidáns hatású. Erősíti a szívet, a májat, az idegrendszert, tisztítja a vért.   Együnk hát többször belőle! A téli , hideg napokon, jót tesz a testnek és léleknek egyaránt!

Nooshe Jan!

Drága Olvasóm! Köszönet érte, hogy ma is velem tartottál! Várlak, főzzünk együtt legközelebb is!  A blog Facebook oldalát is ajánlom figyelmedbe!