Az ősz közeledtének biztos jele Teheránban , ha az utak mentén felbukkan a dióárus. Nylonnal leterített kis asztalkáján , egymásra rakva, ragyognak a sós vízzel teli 5 literes befőttes üvegek, bennük a friss dióbéllel.

Egy igazi csemegére, egy őszi utcai ételre bukkantunk.

A perzsa gerdu szó diót jelent, a shur pedig sósat. A shuri-ye gerdu, vagyis a sós dió, a friss dió egyik különleges felhasználási módja. A diót még friss állapotában, amikor a bele puha és nedves , sós vízbe teszik. Így nem lesz belőle az a száraz, roppanós dió, amit mi ismerünk. Megmarad benne valami a a friss termés zöld, tejes, szinte lédús karakteréből, miközben a só hatására egészen más arcát mutatja meg. És talán épp ez a legérdekesebb benne. Ugyanaz a dió, mégis teljesen más élmény. Az iráni konyha egyik számomra nagyon szerethető vonása:nem hagyja veszni a szezon kincseit. Ami éppen terem, azt megpróbálja minéltöbbféleképpen megőrizni, felhasználni, átalakítani. És talán ezért is olyan gazdag az iráni konyha.

Iránban a dió betakarítása sok vidéken kora ősszel, nagyjából szeptember és október között zajlik. A friss dióilyenkor jelenik meg a piacokon, és az utcai árusoknál.A Teherán környéki Damavand térségében is jelentős a diótermesztés, és a friss dió szezonja ott is őszre esik.

A dió Iránban sokkal több, mint egy egyszerű nasolnivaló.

Ott van a Fesenjanban, ahol a gránátalmával találkozik. Ott van az édességekben, süteményekben. És ott van az egyik legegyszerűbb, mégis legperzsább étkezésben is:Nan o panir o gerdu-kenyér, sajt és dió. Ennyi. A dió a hagyományos iráni reggelik része, a kenyérrel és a sajttal. természetesen az elmaradhatatlan nagy tálka sabzi kíséretében.

Mióta kóstoltam, tudom, hogy a dió története nem mindig a Fesenjannal kezdődik.

Néha egy hatalmas üvegben. Sós vízben. Az utca szélén. Egy mosolygós dióárusnál.