Amikor az ember lánya a piacon szárzellert keresgél, nincs könnyű dolga. Főleg akkor nincs, mikor olyat szeretne venni, amin még a levelek is rajta vannak. Mert előrecsomagolt, levél nélkülit mindenfelé lehet kapni, hisz a levelét(rajtam kívül) nem igazán használja fel senki. Ezt csak azért mondom, mert a zöldségesek mind ezt mondják, hogy a zeller levele nem kell a kutyának se. Ezért aztán ha az egyik kedvenc iráni ételemre -a zelleres marharagura vágyom-nincs könnyű dolgom, bár a zeller vadászat remek és szórakoztató dolog, főleg ha esős időben zajlik. Legutóbb is szakadó esőben futottam a köröket,kezemben ernyő, vállamon a már minden kinccsel teli szatyor, s mindeközben úgy pásztáztam a standokat, mint a sas , aki lecsapni készül . Meg is pillantottam a zsákmányt, le is csaptam,de sajna nem kereszteztek Sívával, ebből kifolyólag kezeim száma még mindig csak kettő, ami általában kevésnek bizonyul. Ernyő összecsuk,zellert felmarkol,fizet,és nyomás haza. Az eső meg csak esik rendületlenül. Sebaj, hisz van nálam ernyő, amit a hónom alá csaptam. Odanyúlok, s úgy tűnik az ernyőmnek levelei nőttek. Emelem, hogy kinyitom, ám a zelleren nem találom a gombot. Nem automata. Futtattam kicsit mire ocsúdtam,hja, a zellert csaptam a hónom alá. Óvatosan néztem körül, remélem senki sem látott, engem itt majd mindenki ismer. Épp azon morfondíroztam , hogy ha a zellert csaptam a hónom alá, akkor hol lehet az ernyőm, mikor is egy hangot hallottam a hátam mögül.-Trézike, itt maradt az ernyő! Megfordulok, mögöttem egy régi kedves kolléga, kaján mosollyal orcáján, kezében az ernyőmmel, nekem szegezi a kérdést:- Mi van Trézi, nem nyílt ki a zeller? Volt nagy röhögés. Milyen jó, hogy mindenki vigyáz az én dolgaimra:)ha már én nem tudok.
A zelleres marharagu egyébként az egyik kedvenc perzsa ételem( jó, tudom, mindenre ezt mondom, nekem minden kedvenc:)) Mikor először láttam a halmokban álló szárzellereket, fogalmam sem volt, hogy mit készítenek belőle a perzsa háziasszonyok. Aztán egyszer, mikor már eléggé nyitottá váltam a különleges helyi ízek befogadására, egy baráti vacsora vendégeként megkóstoltam. Ilyen isteni ragut én még életemben nem ettem! Imádom a zöldségeket, a szárzellert különösen, de azt elképzelni sem tudtam, hogy ennyire tökéletes harmóniában képes összeolvadni az íze,a petrezselyemmel és a mentával. Különleges aromáját az ománi citrom adta meg .
Bárhogy is szerettem volna, sokáig nem tudtam elkészíteni, mert sehol sem akadtam rá a receptre. De kérjetek és megadatik! A sors utamba sodort egy tüneményes és fantasztikus nőt, aki hetente egyszer angolt tanított nekem. Csodáltam őt, mert bár meggyötörte rendesen az élet, mégis talpon maradt, s a hitét sohasem veszítette el. Áradt belőle a derű , a harmónia és az élet szeretet. Mindenféléről beszélgettünk, s mikor kiderült , hogy rajongok a perzsa konyháért , ráadásul a zelleres marharagu az egyik kedvenc ételem, kedvesen felajánlotta, hogy megtanítja hogyan kell elkészíteni. Reméltem, hogy nem csak taroof ( cikornyás szóvirágokkal díszített udvariaskodása a perzsa kultúrában)az ajánlat, mert akkor süthetem az egészet. Megbeszéltük mit kell beszereznem, s a következő héten valóban el is készítettük együtt.
Zelleres marharagu-Khoresht Kharafs
Hozzávalók:
1 kg marhahús kockára vágva(általában a ragukhoz nagyobbakra vágják, mert szeretik látni benne a húst)
1 nagy szárzeller( én kettőt használtam, mert imádom a zellert)kisebb hasábokra vágva
1 nagy fej saláta hagyma kockára vágva
4 gerezd fokhagyma zúzva
2 csokor menta levél apróra vágva
2 csokor petrezselyemzöld apróra vágva
A zeller zöldje apróra vágva
3 db ománi citrom
3 ek. sűrített paradicsom
1 tk kurkuma
só, bors, ízlés szerint
olívaolaj
forróvíz
Az elkészítéshez két edényre volt szükségünk, és időre, mert , mint ahogy azt már néhányszor említettem, a jó raguhoz idő kell. A felhevített olívaolajon aranysárgára pirítottuk a hagymát, majd hozzáadtuk a fokhagymát is, és még 2 percig pirítottuk. Beletettük a marhahúst, amit 15 percig pirítottunk, addig, amíg jól kifehéredett. Felöntöttük annyi forró vízzel, amennyi ellepte, megszíneztük egy teáskanálnyi kurkumával,majd rátettük a fedőt, és mérsékelt tűzön, 50 percig főztük. Alapszabály, hogy nem szabad sózni, csakis a főzés végén!
Miközben Edvin Marton muzsikája szólt, ittunk egy teát, s egy serpenyőben felhevítettünk 3 e.k olívaolajat. Megpirítottuk a zellerszár darabokat, jó alaposan,( ez kb.10-15 perc,). Mikor már szép színük volt, beleöntöttük a mentát, a petrezselymet és a zellerleveleket, s pirítottuk tovább. A friss, piruló zöldfűszerek illata betöltötte a konyhát. Hogy kicsit megszínezzük, meghintettük egy kevés kurkumával, és hozzákevertük a sűrített paradicsomot. Löttyintettünk rá egy kevéske vizet, alaposan elkevertük, majd levettük a tűzről.
Megkóstoltuk mennyire puhult meg a marhahús. Amikor már félpuhára főtt, hozzáöntöttük a zöldfűszeres, pirított zellert, alaposan elkevertük, s visszatettük rá a fedőt.
Az ománi citromokat villával óvatosan megszurkáltuk, majd egy vízzel teli bögrébe tettük, 10 percre ázni. Egy kistányért borítottunk a tetejére, ami segített a citromokat a víz alatt tartani . 10 perc elteltével kivettük a citromokat a vízből , s beletettük a raguba. Azért csak a főzési idő utolsó harmadában adjuk az ételhez, mert ellenkező esetben kesernyés lesz tőle az étel.
A tanárnőm úgy főzött, hogy az maga volt a varázslat. Még soha sem láttam ehhez foghatót, olyan volt az egész, akár egy keringő, minden mozzanatnak megvolt a maga helye és ideje. Úgy táncolt ő a konyhámban, hogy egyetlen lépést sem vétett el, és a táncában ott volt az évszázadok üzenete. Ez volt minden iráni nő tánca,az élet és az ételek tisztelete. A körethez a rizsszemeket féltő gondoskodással kaparta bele a lobogva forró vízbe,hogy megmutathassa nekem, az iráni háziasszonyok valódi tudományát, a tökéletes rizs főzésének titkait. Közben olyan szeretettel és tisztelettel mesélt a végtelen rizsföldekről, hogy szinte láttam azokat magam előtt. Láttam az asszonyokat, akik feltűrt nadrágjukban állnak, görnyedve a vízben, s rizspalántákat ültetnek. Hallottam az éneküket,gyöngyöző kacagásukat. Minden rizsszemben ott van Észak asszonyainak verejtéke és fáradságos munkája. Hogy lehet, hogy ezt eddig én nem vettem észre?
A rizsfőzésnek majd egy külön fejezetet szeretnék szentelni , mert megérdemli!
Miközben én még mindig tátott szájjal hallgattam a meséket és történeteket, megpuhult a húsunk, a felesleges víz is elfőtt róla, s raguvá sűrűsödött. Megkóstoltuk, megsóztuk, adtuk hozzá egy csipetnyi borsot, s már el is készültünk vele. Miután a rizs is tökéletesre főtt , megterítettünk, s együtt ebédeltünk. Varázslatos nap volt, ekkor döntöttem el, hogy minden tudni akarok az iráni konyháról és az ételekről, s ha lehet, az összes tradicionális étel elkészítését meg szeretném tanulni. Már csak azért is, hogy Iránról ne csak mindig a negatív dolgok jussanak honfitársaim eszébe. Talán egyszer így lesz!
Nooseh Jaan!
Kedves Olvasóm!
Köszönöm, hogy itt voltál! A blog már megtalálható a Facebocon is, érdekes információkkal, szép fotókkal és lenyűgöző videókkal várlak! Nézz be ha arra jársz, teával várlak!
Vélemény, hozzászólás?